Eljött a nagy nap. Debrecenből vonattal utaztam Ferihegyre.
Egy barátom segített ebben, aki gyengén látó és van egy kedvezményes igazolványa, amivel ő és egy kísérője, kedvezményesen, azaz 90%-os kedvezményű menetjeggyel utazhat. Ebben az esetben én voltam a kísérője természetesen. Rendes volt és segített nekem ebben, hogy felutazott velem Debrecenből, Ferihegyre.
Zsolti jó gyerek nagyon. Gyerekkori barátom. Érdemes annyit megjegyeznem róla, hogy aranylelke van. A kisvárosa helytörténetével foglalkozik évek óta. Könyvek, kiállítások, találkozók, előadások, rendezvények fűződnek az ő nevéhez. Nagy családfakutató is egyben és szívesen segít bárkinek. Ha energiája és ideje engedi.
A vonat Ferihegynél megáll ugyan, de a peron még koránt sem a reptérnél van, ahhoz még busszal meg kell tenni, néhány buszmegállót, hogy a reptér fogadóépületéhez érjen az utazó.
A peronról a buszmegállóig viszont úgy lehet eljutni, hogy fel kell menni egy zárt felüljáróra egy lépcsőházból és a zárt folyósón át, kell jutni a másik oldalon található lépcsőházhoz és onnan ki az utcára. Az ember választhatja a lépcsőt vagy a liftet, segítségként. De miért ne, akkor ne legyen beüzemelve a lift mikor én, ott vagyok és használnám? Egy hatalmas bőrönddel voltam és egy kis sporttáskával, amit kézi poggyásznak csúfoltam. Zsolti nem emelhetett nehezet a szeme miatt, így nekem kellett emeletről, emeletre cipelni a húsz kiló súly felett lévő, bőröndömet. Aminek nem volt meg a kereke, mert már le volt törve, így emelnem kellett. Na gondoltam, jól kezdődik. Lépcsőre fel, lépcsőről le, de megoldottam.
Életem első repülése, már jól kezdődött: a gép, amivel utazni szerettem volna Londonba, késve indult. Barcelonából kellett volna érkeznie, de nem akarózott neki időben jönni. Gondoltam biztosan benézett még egy bikaviadalra a pilóta, ha már úgy is Spanyolország felett jár. Furcsa, hogy egy nap, ezek a repülőgép pilóták hány országot, meg milyen helyeket be nem járnak. Budapest-Barcelóna-Budapest-London stb Kicsit irigyeltem őket.
De egyáltalán volt mire irigynek lennem mikor még életemben nem repültem, és azt sem tudtam milyen érzés?
Lényeg, ha már Barcelonából késve indult a gép innen is késve fog gondoltam. Úgy is lett.
Rengeteget kellett várnom a terminál várótermében, miután átjutottam minden ellenőrzésen és vizsgálaton. Egyetlen egy üvegajtó választott el a kifutópályára vezető betonplacctól. Akárhányszor megállt egy repülőgép ott, mindig azt hittem, hogy az, az a gép, amivel már én fogok repülni.
De csak rövid időre álltak meg mindig ott, aztán tovább mentek.
Unalmamban azt nézegettem, hogyan töltik, tankolják a különböző méretű és úti célú gépeket. Mondjuk ezt egész nap el lehetne nézegetni, mert nem lehet megunni, ha életedben először látsz ilyet. Még érdekesnek is tűnhet. De nekem sikerült ezt is megunnom.
Van egy jó film, amiben Tom Hanks egy terminálban reked, és ott kell élnie. A film egy férfiről szól, aki New Yorkban a JFK nemzetközi repülőtéren az United Airlines/British Airways terminálján reked. Mivel nincsenek érvényes papírjai, megtiltják neki, hogy belépjen az Államokba, ugyanakkor a hazájába sem térhet vissza, forradalom miatt. Na, én simán meghülyűltem volna az unalomtól a helyében. A film címe egyébként a Terminál (The Terminal)
Így elkezdtem nézegetni kik, lesznek az útitársaim. Különböző bőrszínű, nemzetségű, nyelvű emberek. Próbáltam kihallgatni kik beszélnek magyarul, hogy hátha tudok kicsit ismerkedni, és akkor beszélgetéssel eltelik az idő.
Egy lánnyal kezdtem el beszélgetni, aki éppen Nottingham városába tartott, egy családhoz. Úgynevezett au pair munkát vállalni. (Az au pair olyan személy, fiú vagy lány, külföldi vendéglakó, aki a családdal él, nem kap fizetést, csak zsebpénzt, viszont teljes ellátásban részesül.)
Mivel rengeteget késett a gépünk, a lány fel szerette volna hívni a családot ahová tartott a mobiltelefonján. Kis segítséget is kért ehhez tőlem. Mivel mondtam neki, hogy én meg Coventrybe szeretnék tovább menni Londonból dolgozni, joggal feltételezhette rólam, hogy hu, de profin beszélhetek angolul. Úgy derült ki, hogy ő sem perfekt, de én sem, hogy felhívta a családot, és ha elakadt az angolban nézett rám nagy szemekkel, eltakarta a telefon mikrofonját és kérdezte tőlem, hogy mi, mit jelent, vagy mi, hogy van angolul. Na én aztán besegítettem neki, mondhatom rendesen, mikor úgy indultam útnak, hogy két szót beszélek angolul. Annyi nyelvtudással rendelkeztem, hogy az igen és a nem szavakat ismertem. Na jó hazudok, mert tudtam még köszönni is meg megköszönni dolgokat, az összesen két szó, meg két mondat úgy durván. Nem tudom mi lehetett a telefonbeszélgetés eredménye, de jobbnak láttam inkább arrébb ülni beszélgető partneremtől, nehogy még nagyobb kárt okozzak a jövőbeli munkájában. Mert amilyen szavakkal segítettem neki azokat a szavakat már ugyan halottam angolul a televízióból, filmekből, de az sem tudtam, mit jelentenek. Remélem, azért megkapta az állást.
Átültem egy másik helyre a várón belül, és végig néztem, hogyan kap idegösszeomlást egy fiatal anyuka az örökmozgó gyerekétől. A gyerek képes volt kiszaladni a váróból a rendőrségi ellenőrző pontig. Anyuka meg mindig utána, hogy visszahívja, vagy elkapja, és visszahozza. A gyerek láthatóan nagyon élvezte a dolgot. Lehetett vagy 2-3 éves. Aztán már mikorra ezt eljátszotta vagy tizenötször, egy rendőr néni elég furcsán, kezdte viselni és nézni a dolgokat. Anyuka gyorsan lefoglalta a gyereket valami étellel nehogy baj legyen és szerencséjére végre megjött a gép. Nyílt az üvegajtó.
Elsőbbségi jegyet váltottam, hogy hamar bejuthassak a gépbe, és ablak mellé ülhessek. A Wizzair légi társaság fapados gépein, ugyanis nincsenek számozott helyek. Aki kapja, marja alapon, mindenki oda ül ahová éppen be, tudja tenni a fenekét. Kivéve az első néhány sor, mert az, más jellegű utasoknak van fenntartva nem olyan kis mezei szerencsevadászoknak, mint én. Az első sorokban nagyobb az utas lábtér talán, vagy nem tudom de, elég különleges, ha még elsőbbségi jeggyel sem lehet odaülni.
Nos, elsőbbségi jeggyel előre állhattam többedmagammal az üvegajtó előtt. A többiek pedig utánunk, szépen libasorban.
Kiengedtek minket a váróteremből, miután megvizsgálták a beszállókártyának nevezett nyomtatott A4-es lapot, de egy lánc keresztezte az utunkat, két vasrúdra erősítve és ott meg kellett állnunk.
Megjött egy reptéri busz és miután beállt elénk, közölték velünk, hogy megkezdhetjük a beszállást a buszba, ami majd elvisz minket a repülőig. Csodálkoztam is a dolgon, mert a repülőnk nem volt messze. De egy reptéren csak nem rohangálhat az ember akárhová, úgy mint egy mérgezett egér.
A busznak két ajtaja volt egy keskenyebb és egy szélesebb. Előbb a keskenyebb ajtót nyitották ki, és oda megkezdhettük a beszállást az elsőbbségi jegyekkel. Majd bezárták az ajtót, és utána nyitották ki, a szélesebb ajtót ahová a többiek a nagyobb többség beszállhatott.
Vicces volt az egész, mert az elsőbbségi jeggyel rendelkező utasok egy biztonsági övszerű övvel voltak elválasztva csak, a többiektől.
A busz elindult, majd egyből meg is állt, ugyanis egy perc alatt megérkeztünk a repülőgépünk mellé.
Én olyan összeszokató busznak neveztem el egyből. El vannak benne választva ember csoportok, mint valami, karanténban. Hagy szokják egymást, a repülőben úgy is össze lesznek engedve.
A mi ajtónk nyílt ki előbb így megkezdhettük a beszállást a repülőbe. Elől a pilótafülke után lévő ajtónál, és a gép hátsó részénél lévő ajtónál lévő lépcsőkön lehetett fel jutni a gép fedélzetére. Mindkét ajtónál, a gép belsejében, légi utas kísérő, hölgyek köszöntötték az utasokat és megvizsgálták a jegyeket. Majd helyet foglalhattunk, egy számunkra szimpatikus helyen és oldalon. Aztán nyílt a busznak a nagyobb ajtaja és jöhettek a többiek is.
Én a gép jobb oldali részénél ültem le, egy ülésbe, ami közvetlenül a gép szárnya előtt volt, Így vártam a felszállást.
