Úgy is kezdhetném, hogy hol volt, hol nem volt, ezt a történetet. Olyan régre nyúlik már vissza.
Volt egyszer egy család, akikhez egy nap, a sors oda sodort. Még gyermekként kerültem kapcsolatba velük, teljesen véletlenül. Majd meglátogattam, őket egyszer és olyan barátságosak voltak velem, hogy szinte a családjukba és bizalmukba fogadtak egyből. Onnantól kezdve szinte napi kapcsolatot ápoltam velük. Volt bennünk egy közös dolog, ami összevezérelt minket egymással, a közös hitünk és Istenünk.
Nagyon közvetlenek voltak már az első pillanattól velem és barátságosak.
Gyerekkoromban rengeteget jártam hozzájuk, szinte napi szinten. Beszélgettünk, olvasgattunk, zenét hallgattunk, főztünk, nagy közös vacsorákat, ebédeket rendeztünk. Gyakoroltuk a vallást.
A hölgy és két fia egy hatalmas kétszintes házban éltek, ami olyan kastélyszerű volt Debrecen belvárosában. Hatalmas udvar, szökőkút a ház előtt, kis terasz a bejárat előtt, nagy hatalmas nappali, a kétszintes ház felső szintjére falépcső vitt fel, az emeleten több szoba és egy konyha.
Kapcsolatom ezzel a családdal azt hiszem nem hétköznapi volt, mert valóban úgy tekintettem rájuk, mint két fiútestvéremre és pótmamámra, akiket Istentől kaptam pluszba a már meglévő családom mellé.
Heléna, a család idősebb hölgytagja valóban sokat anyáskodott felettem, nem tett kivételt velem, soha ha náluk voltam. Ugyan úgy mosott, főzött, takarított rám, ha náluk voltam, mint saját fiaira. Még ruhát is vart nekem. Elvitt a családjával együtt még Verőcemarosra is kirándulni a Dunakanyarhoz egy táborba. Meg a Dunántúlra, Somogyvámosra is velük tarthattam több alkalommal.
A nagyobbik fia Győző egy iskolába tanult állattenyésztést.
A kisebbik fia Dzsini pedig 4 évvel volt fiatalabb nálam és általános iskolába járt még.
Talán vele találtam meg legjobban a közös hangot a családból és a legnagyobb barátságot. Szinte „sülve, főve” együtt voltunk mindig.
Évekig jártam hozzájuk, míg nem egyszer Heléna bejelentette, hogy elköltöznek Somogyvámosra egy hindu kulturális központ közvetlen közelébe. Azt hittem akkor, hogy egy világ omlik bennem össze, de elhatároztam, hogy nem veszítem el őket, mint fogadott családomat, és ha mást nem is tudok ez ellen tenni, nyaranta meg iskolaszünetekbe mindig elutazom hozzájuk és meglátogatom őket.
Úgy is történt. Sokat leutaztam (főleg nyaranta) Somogyvámosra és olyankor heteket töltöttem náluk.
Telt múlt az idő és Heléna úgy határozott, hogy kiutaznak Indiába és a két fiát, beíratja ott India vallásos iskoláinak egyikébe, hogy ott tanulhassanak tovább vallást, kultúrát, zenét, vegetáriánus gasztronómiát.
A sajnálkozás és az irigység vegyes érzésével vettem ezt tudomásul. Évekre eltűntek Bengáliába és nekem nem maradt más utánnuk csak a fájó szívű vágyakozás.
Egy ideig még tartani tudtam velük a kapcsolatot, telefonon keresztül, de lassan az is megszakadt………………….nyomukat vesztettem.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Telt múlt az idő és jó sok év után egyszer csak meglepetésemre valami ismerős hang rám köszönt Debrecen belvárosában, egy zöldségesnél. Heléna volt és a fia Dzsini. Nem akartam hinni a szememnek. „Hát ti még éltek?” csodálkoztam. Örültem, hogy megint összehozott velük a Jóisten. Megbeszéltünk egy időpontot mikor látogathatom meg őket és onnantól kezdve ismét nagyon sok időt, tölthettem el velük.
Már nem a belvárosban éltek Debrecenbe, hanem egy külterületre eső részen, de én akkor is nagyon boldogan jártam ki hozzájuk ismételten.
Haza Magyarországra csak ketten érkeztek.. Mert Győző kint maradt Indiába, a vallásos iskolába, de Dzsini nem szeretet volna maradni ott, ezért ő is haza jött Debrecenbe. Nekem nagyon tetszett, hogy Dzsini tízen évesen perfektül beszélt már Angolul és Bengáliul, nagyot nőtt a szememben.
Egy alkalommal az unokatestvéremet is bemutattam nekik, aki összebarátkozott velük és ennek a barátságnak az lett a vége, hogy egy napon Dzsini és az unokatestvérem együtt elrepült Indiába és már csak Heléna maradt a családból itt Debrecenbe.
Dzsini kint maradt Indiába de az unokatestvérem haza jött pár hónap után, mert nem bírta az indiai közeget.
Győző akkorra már tanár lett abba az iskolába ahol tanult, így neki biztos jövője lett Indiában emiatt őt mióta ki ment nem is láttam.
De ahogy telt múlt az idő Heléna is kötözött ide-oda az országban és Debrecenen belül is és közben született egy kislánya. Ő lett hugi.
Helénával nem szakadt meg a kapcsolatom sokat találkoztam vele és hugival is.
Aztán Dzsini megint haza költözött Debrecenbe. Kint Indiában kitanulta a számítógép kezelésének, használatának, programozásának, szerelésének minden fortélyát és nagyon profi számítógépes szakember lett belőle. Így rendszeres találkozásink alkalmával nagyon sok érdekes dolgot meg tudtam tőle tanulni ezzel kapcsolatban is.
Nagyon sokáig volt itthon nagy örömömre, de egy nap megérkezett hozzá egy régi Olasz barátja, akivel egy iskolába járt kint Indiába. Aztán nem sokára közölte velem, hogy elutazik, megint, visszamegy Indiába az Olasz fiúval.
Telt múlt az idő és úgy gondolta Heléna mikor már a kislánya óvodás volt, hogy kimennek megint Indiába hugival, a fiúk után, hogy együtt élhessenek.
Így egy nap elutaztak, és megint sokáig nem láttam őket.
Évek teltek el, kerestem őket mindenfele, tudakozóban, interneten, levélben érdeklődtem utánuk. De sajnos végleg nyomuk veszett.
.
