Soha, soha ne add fel

Eljött a nagy nap. Debrecenből vonattal utaztam Ferihegyre.

Egy barátom segített ebben, aki gyengén látó és van egy kedvezményes igazolványa, amivel ő és egy kísérője, kedvezményesen, azaz 90%-os kedvezményű menetjeggyel utazhat. Ebben az esetben én voltam a kísérője természetesen. Rendes volt és segített nekem ebben, hogy felutazott velem Debrecenből, Ferihegyre.

Zsolti jó gyerek nagyon. Gyerekkori barátom. Érdemes annyit megjegyeznem róla, hogy aranylelke van. A kisvárosa helytörténetével foglalkozik évek óta. Könyvek, kiállítások, találkozók, előadások, rendezvények fűződnek az ő nevéhez. Nagy családfakutató is egyben és szívesen segít bárkinek. Ha energiája és ideje engedi.

A vonat Ferihegynél megáll ugyan, de a peron még koránt sem a reptérnél van, ahhoz még busszal meg kell tenni, néhány buszmegállót, hogy a reptér fogadóépületéhez érjen az utazó.

A peronról a buszmegállóig viszont úgy lehet eljutni, hogy fel kell menni egy zárt felüljáróra egy lépcsőházból és a zárt folyósón át, kell jutni a másik oldalon található lépcsőházhoz és onnan ki az utcára. Az ember választhatja a lépcsőt vagy a liftet, segítségként. De miért ne, akkor ne legyen beüzemelve a lift mikor én, ott vagyok és használnám? Egy hatalmas bőrönddel voltam és egy kis sporttáskával, amit kézi poggyásznak csúfoltam. Zsolti nem emelhetett nehezet a szeme miatt, így nekem kellett emeletről, emeletre cipelni a húsz kiló súly felett lévő, bőröndömet. Aminek nem volt meg a kereke, mert már le volt törve, így emelnem kellett. Na gondoltam, jól kezdődik. Lépcsőre fel, lépcsőről le, de megoldottam.

Életem első repülése, már jól kezdődött: a gép, amivel utazni szerettem volna Londonba, késve indult. Barcelonából kellett volna érkeznie, de nem akarózott neki időben jönni. Gondoltam biztosan benézett még egy bikaviadalra a pilóta, ha már úgy is Spanyolország felett jár. Furcsa, hogy egy nap, ezek a repülőgép pilóták hány országot, meg milyen helyeket be nem járnak. Budapest-Barcelóna-Budapest-London stb Kicsit irigyeltem őket.

De egyáltalán volt mire irigynek lennem mikor még életemben nem repültem, és azt sem tudtam milyen érzés?

Lényeg, ha már Barcelonából késve indult a gép innen is késve fog gondoltam. Úgy is lett.

Rengeteget kellett várnom a terminál várótermében, miután átjutottam minden ellenőrzésen és vizsgálaton. Egyetlen egy üvegajtó választott el a kifutópályára vezető betonplacctól. Akárhányszor megállt egy repülőgép ott, mindig azt hittem, hogy az, az a gép, amivel már én fogok repülni.

De csak rövid időre álltak meg mindig ott, aztán tovább mentek.

Unalmamban azt nézegettem, hogyan töltik, tankolják a különböző méretű és úti célú gépeket. Mondjuk ezt egész nap el lehetne nézegetni, mert nem lehet megunni, ha életedben először látsz ilyet. Még érdekesnek is tűnhet. De nekem sikerült ezt is megunnom.

Van egy jó film, amiben Tom Hanks egy terminálban reked, és ott kell élnie. A film egy férfiről szól, aki New Yorkban a JFK nemzetközi repülőtéren az United Airlines/British Airways terminálján reked. Mivel nincsenek érvényes papírjai, megtiltják neki, hogy belépjen az Államokba, ugyanakkor a hazájába sem térhet vissza, forradalom miatt. Na, én simán meghülyűltem volna az unalomtól a helyében. A film címe egyébként a Terminál (The Terminal)

Így elkezdtem nézegetni kik, lesznek az útitársaim. Különböző bőrszínű, nemzetségű, nyelvű emberek. Próbáltam kihallgatni kik beszélnek magyarul, hogy hátha tudok kicsit ismerkedni, és akkor beszélgetéssel eltelik az idő.

Egy lánnyal kezdtem el beszélgetni, aki éppen Nottingham városába tartott, egy családhoz. Úgynevezett au pair munkát vállalni. (Az au pair olyan személy, fiú vagy lány, külföldi vendéglakó, aki a családdal él, nem kap fizetést, csak zsebpénzt, viszont teljes ellátásban részesül.)

Mivel rengeteget késett a gépünk, a lány fel szerette volna hívni a családot ahová tartott a mobiltelefonján. Kis segítséget is kért ehhez tőlem. Mivel mondtam neki, hogy én meg Coventrybe szeretnék tovább menni Londonból dolgozni, joggal feltételezhette rólam, hogy hu, de profin beszélhetek angolul. Úgy derült ki, hogy ő sem perfekt, de én sem, hogy felhívta a családot, és ha elakadt az angolban nézett rám nagy szemekkel, eltakarta a telefon mikrofonját és kérdezte tőlem, hogy mi, mit jelent, vagy mi, hogy van angolul. Na én aztán besegítettem neki, mondhatom rendesen, mikor úgy indultam útnak, hogy két szót beszélek angolul. Annyi nyelvtudással rendelkeztem, hogy az igen és a nem szavakat ismertem. Na jó hazudok, mert tudtam még köszönni is meg megköszönni dolgokat, az összesen két szó, meg két mondat úgy durván. Nem tudom mi lehetett a telefonbeszélgetés eredménye, de jobbnak láttam inkább arrébb ülni beszélgető partneremtől, nehogy még nagyobb kárt okozzak a jövőbeli munkájában. Mert amilyen szavakkal segítettem neki azokat a szavakat már ugyan halottam angolul a televízióból, filmekből, de az sem tudtam, mit jelentenek. Remélem, azért megkapta az állást.

Átültem egy másik helyre a várón belül, és végig néztem, hogyan kap idegösszeomlást egy fiatal anyuka az örökmozgó gyerekétől. A gyerek képes volt kiszaladni a váróból a rendőrségi ellenőrző pontig. Anyuka meg mindig utána, hogy visszahívja, vagy elkapja, és visszahozza. A gyerek láthatóan nagyon élvezte a dolgot. Lehetett vagy 2-3 éves. Aztán már mikorra ezt eljátszotta vagy tizenötször, egy rendőr néni elég furcsán, kezdte viselni és nézni a dolgokat. Anyuka gyorsan lefoglalta a gyereket valami étellel nehogy baj legyen és szerencséjére végre megjött a gép. Nyílt az üvegajtó.

Elsőbbségi jegyet váltottam, hogy hamar bejuthassak a gépbe, és ablak mellé ülhessek. A Wizzair légi társaság fapados gépein, ugyanis nincsenek számozott helyek. Aki kapja, marja alapon, mindenki oda ül ahová éppen be, tudja tenni a fenekét. Kivéve az első néhány sor, mert az, más jellegű utasoknak van fenntartva nem olyan kis mezei szerencsevadászoknak, mint én. Az első sorokban nagyobb az utas lábtér talán, vagy nem tudom de, elég különleges, ha még elsőbbségi jeggyel sem lehet odaülni.

Nos, elsőbbségi jeggyel előre állhattam többedmagammal az üvegajtó előtt. A többiek pedig utánunk, szépen libasorban.

Kiengedtek minket a váróteremből, miután megvizsgálták a beszállókártyának nevezett nyomtatott A4-es lapot, de egy lánc keresztezte az utunkat, két vasrúdra erősítve és ott meg kellett állnunk.

Megjött egy reptéri busz és miután beállt elénk, közölték velünk, hogy megkezdhetjük a beszállást a buszba, ami majd elvisz minket a repülőig. Csodálkoztam is a dolgon, mert a repülőnk nem volt messze. De egy reptéren csak nem rohangálhat az ember akárhová, úgy mint egy mérgezett egér.

A busznak két ajtaja volt egy keskenyebb és egy szélesebb. Előbb a keskenyebb ajtót nyitották ki, és oda megkezdhettük a beszállást az elsőbbségi jegyekkel. Majd bezárták az ajtót, és utána nyitották ki, a szélesebb ajtót ahová a többiek a nagyobb többség beszállhatott.

Vicces volt az egész, mert az elsőbbségi jeggyel rendelkező utasok egy biztonsági övszerű övvel voltak elválasztva csak, a többiektől.

A busz elindult, majd egyből meg is állt, ugyanis egy perc alatt megérkeztünk a repülőgépünk mellé.

Én olyan összeszokató busznak neveztem el egyből. El vannak benne választva ember csoportok, mint valami, karanténban. Hagy szokják egymást, a repülőben úgy is össze lesznek engedve.

A mi ajtónk nyílt ki előbb így megkezdhettük a beszállást a repülőbe. Elől a pilótafülke után lévő ajtónál, és a gép hátsó részénél lévő ajtónál lévő lépcsőkön lehetett fel jutni a gép fedélzetére. Mindkét ajtónál, a gép belsejében, légi utas kísérő, hölgyek köszöntötték az utasokat és megvizsgálták a jegyeket. Majd helyet foglalhattunk, egy számunkra szimpatikus helyen és oldalon. Aztán nyílt a busznak a nagyobb ajtaja és jöhettek a többiek is.

Én a gép jobb oldali részénél ültem le, egy ülésbe, ami közvetlenül a gép szárnya előtt volt, Így vártam a felszállást.

Indulás előtt pár nappal, közöltem a műszakvezetőmmel és a csoportvezetőimmel a Jabilban, hogy szeretnék felmondani, mert találtam magamnak másik munkát Angliában. Nem nagyon akartak engedni, de közöltem velük, hogy én így is, úgy is elutazok Angliába. A papírjaimat meg majd csak utánam küldik akkor, ha másképpen nem megy.

Amúgy ezen én, csodálkoztam, mert a Jabilban általában sok ember megfordult, abból az okból kifolyólag, hogy egy havi, két-háromhavi szerződésekkel dolgoztak az emberek.

Sajnos, volt, akinek csak annyi lehetőséget adtak meg, és miután lejárt a szerződése többet nem hosszabbították meg.

Engem a két év alatt, számtalan szerződéssel hosszabbítottak meg, és a két év utolsó hónapjainak egyikében kaptam meg a véglegesítésemet.

De látták a határozottságomat és elfogadták a szóbeli felmondásomat.

Kiadták a kikörző lapomat amivel, különböző helyekre kellett bemenjek a cégen belül, hogy aláírogattassam mindenféle főemberrel. Munkaruha, belépőkártya, leadás után meg ilyesmi.

A szituáció marha érdekes volt, mert elvették a belépőkártyámat egy irodában, és utána a kártya nélkül kellett, nagy nehezen vennem az akadályokat, amiket a kártyával nyitható ajtók és kapuk jelentettek. Délutánra már tiszta idegbeteg lettem emiatt, hogy mindig várni kell valakire, aki kinyitja előttem az ajtót, mint valami börtönben. Már csak egy utolsó aláírás hiányzott a papíromra és mehettem volna haza.

Pontosabban, már csak egy utolsó aláírás kellett volna a papíromra, egy nagyfőnöktől, aki éppen nem volt bent aznap a cégnél. A helyettese rittig állítgatta, hogy későbbre kellene tenni ezt az aláírást, mert neki nincsen aláírási lehetősége. Meg felmondási idő is, lehet, hogy lenne. Én meg mondtam neki, hogy „ide figyeljen kedves uram, nekem van egy repülőjegyem, öt nap múlva, indul a gépem. Ha megkapom az aláírást, ha nem, én, higgye el, rajta fogok ülni azon a gépen.”

Aláírta nagy nehezen és onnantól kezdve többet nem is láttam a Jabilt.

………………………………………………………………………………………………

Indulás előtti héten nagy volt az izgalom és a szorongás bennem. Éjszakákat nem aludtam és azon gondolkodtam, vajon biztosan jól döntöttem? Feladtam egy, két éve tartó munkahelyet Angliáért. Biztos, hogy megérte? Ha lesz valami netalántán? Probléma jön közbe? Vissza kell jönnöm? Munkám már nem lesz a Jabilban. Odakint mi fog rám várni? Lesz biztos keresetem? Tudok majd hazaküldeni a családomnak? Megleszek nélkülük? Ők meglesznek nélkülem? Ilyen és még ilyenebb kérdések özöne árasztotta el, az elmémet éjszakánként, és emiatt annyit forgolódtam, hogy már lassan feleslegesé vált a ventilátor a szobában.

De ahogyan közeledett az indulásom ideje egyre nagyobb és teljesebb terveket szövögettem magamban. Egyre nagyobb lett az önbizalmam és már nem aggódtam nem volt bennem félelem belevágni.

Az én életem nem volt nehéz a Jabilban és szerettem is ott dolgozni, a mások által elfogultan emlegetett „kellemetlenségek„ ellenére is.

Milyen kellemetlenségek azok, amiket nem lehetett kibírni?

Egy műszak reggel 6-órától délután 18-óráig tartott, közben jött a váltás, ami délután 18-órától reggel 6-óráig tartott. Mondjuk ahhoz például, hogy el tudjak egy ilyen műszakot kezdeni már hajnali 4 órakor vagy délután 16 órakor már egy buszmegállóban kellett állnom Debrecenben, mert akkor indult a dolgozókat szállító busz Tiszaújvárosba. Ami Debrecentől 68,7 kilométerre volt, és egy, másfél óra buszozással járt.

Nyáron a busz nagyon meleg volt, télen pedig nem minden járaton fűtöttek a sofőrök, spórolgattak maguknak a mi bőrünkön.

Miután leszálltunk a cég előtti buszmegállók valamelyikében a buszról, egy beléptető rendszer és a belépőkártyánk segítségével nyílt a bejárati forgókapu.

A belépőkártya nélkül a cégnél nem juthattál el sehová és ráadásul annak a segítségével, tudtak ellenőrizni, éppen ki merre járhat, éppen mit csinál.

Zárójelben elhelyezett kis számokkal (0) szeretném most érzékeltetni, azt, hogy egy napon, hányszor kellett a kártyát használni ennél a cégnél, vagy hányszor és milyen módokon követték a nyomunkat..

Tehát a porták melletti belépőkapuknál (1).

Ha azon túljutottunk és gyanúsak lettünk az őröknek, akkor még behívhattak alkohol szondázni is minket. A szondázási naplóban természetesen alá kellett olyankor írnunk (2).

Onnan fel az emeleten lévő öltözőkbe, aminek az ajtaja szintén a belépőkártyánkkal nyílt (3), műszakvégén szintén így jutottunk be (4). Majd az öltözőbe bejutva ki kellett választani egy éppen nyitva álló szimpatikus öltözőszekrényt, amit átöltözéskor szintén a kártyánkkal lehetett bezárni (5) és a műszak végén kinyitni (6).

Onnan már indulhattunk is az üzemrészekbe.

Az üzemrészbe ahol én dolgoztam, szintén egy ajtón keresztül tudtunk bejutni, ami kártyával nyílt (7). Az ajtó és a tényleges gyártási terület között voltak, úgynevezett ESD védelmet ellenőrző készülékek. A dolgozóknak munkaközben hordaniuk kellett ESD védelmi eszközöket: Sarokpántot vagy ESD szandált. Ülő munkához nekünk, még volt csuklópántunk is. Azt úgy lehetett ellenőrizni, hogy rá kellett lépnünk a gép egy kihelyezett pontjára, ami megmérte, hogy jó-e, hogy működőképes-e az ESD védelem rajtunk. Persze, hogy ez sem működött, ha nem húztuk le a kártyánkat a gépen kihelyezett olvasóra (8). Ez, ha nem történt meg nem engedett áthaladni, egy rendszer az utolsó beléptető helyen, ami már az utolsó szakasz volt a gyártó cellák előtt.  Az utolsó beléptető kapu is akkor engedett be, ha a kártyánkat az érzékelőjéhez érintettük (9).

A munka 10-12 fős cellákban zajlott, ahová napközben bejöttek az adminisztrátor hölgyek, és összeírták melyik dolgozó, éppen melyik cellában dolgozik, és mit csinál (10).

Egyébként a csoportvezetőknek is le kellett adni egy listát az adminisztrátoroknak (11), arról hogy a cellájukban kik dolgoznak, és mit.

Később még bejött egy ellenőr is a cellákba, aki egy mobil készülékkel beolvastatta a cellában dolgozó emberek belépőkártyáját (12), ezzel is igazolva, hogy a csoportvezetők, nem bemondásra mondták a neveket, és az adminisztrátorok, sem a hasukra ütve írtak be valakit valahová, és tényleg ott ül a bizonyos dolgozó a kártyájával a cellában és dolgozik.

Egy 12 órás műszakban két szünet volt: egy 10 perces meg egy 20 perces.

Ha valaki kijutott a szünetekben a termelés területéről, akkor szintén, kifelé egy úgynevezett csillag kapun keresztül tudott kimenni. Itt egy átvilágító kapun keresztül kellett áthaladnia a dolgozónak, úgy, hogy előtte mindent ki kellett rakjon a zsebeiből a kapu mellett lévő asztalra, és azután áthaladni a kapun.

Ha nem sípolt be tovább haladhatott a dolgára az étkezőbe, dohányzóba, toalettre akár, de ha besípolt, akkor széttett kezekkel és lábakkal kellett megvárnia, amíg egy őr átvizsgálja kézi érzékelő készülékkel.

Aztán ha nem volt vele probléma, akkor tovább mehetett, ha még mindig gyanús volt, akkor egy kis függönymögötti fülkében átmotozta egy őr. Természetesen a nőket, női őr, a férfiakat egy férfi biztonsági őr.

Volt az úgynevezett cipő vizsga, amikor levetették a dolgozó cipőjét, szandálját, papucsát is akár, és egy átvilágító gépen kellett egy tálcára rakva megvizsgálni. SD memória kártyát szerettek volna benne találni, eldugva.

Nos ezekkel, a dolgokkal, nagyon sok időt el lehetett veszteni a szünetek értékes perceiből. Volt, aki az őröktől vissza is fordult egyből a termelésbe dolgozni, mert elment az ideje.

Erre tényleg szükség volt, mert rengetegen próbáltak meg telefont, vagy telefon alkatrészeket lopni. De az őrök szinte száz százalékosan dolgoztak, és nagyon ügyesen kiszúrták és elkapták az ilyen típusú kollegákat.

Voltak ám olyan meggondolatlan dolgozói kamikáze akciók is, hogy sokszor nem hittünk a szemünknek. Volt olyan vakmerő dolgozó, akinél több tucat mobiltelefont megtaláltak a ruhája alatt.

Az ilyen mit gondolt, nála nem fog működni az ellenőrző rendszer vagy mi?

Próbáltak az őrök gyorsak lenni a csillagkapu rendszernél és volt egymás mellett több csillagkapu is, de sokszor olyan szervezetlenül engedték ki az embereket a műszakvezetők, hogy nem eltolva, hanem egyszerre több részleget is kiengedtek az adott szünetekre és emiatt feltorlódtak az emberek és egymásra kellett várniuk a biztonsági kapuk előtt.

Képzeljétek el ezt műszakváltáskor mikor kétezer ember, tolongott 4-5 csillagkapu előtt és igyekezett kijutni, hogy le ne késse a buszt, ami hazaviszi. Közben egymás izzadságát, hülyeségeit, türelmetlenségét, dulakodását elviselve.

Tehát ha valaki kijutott az ellenőrzésen a szünetről, akkor is sok időt vesztett el. Az őröknél alsó hangon elment vagy 5 perc. Ha csak toalettre ment a dolgozó, az közel volt, vagy ha, csak inni szeretett volna. De az ebédlő is kb. 5 perc gyaloglás volt például a PRD termelési részlegtől.

Ha szerencsés volt az ember, akkor még meg tudott ebédelni vagy reggelizni, de ha nem akkor, éhen mehetett vissza dolgozni. Mert bizony volt, hogy az ebédlőben az üzemi konyhánál olyan sorok álltak az ebédért, hogy ha az ember kivárta, akkor lekéste a szünet végét. Ha meg még mindig benne volt az időben, mert mondjuk, éppen kifogta, hogy nincsen nagy sor, akkor bizony hamar meg tanulta szőrteleníteni a torkát a forró levessel és másodikkal.

Volt egy másik lehetőség is, hogy otthonról hoz valaki ennivalót magának és beteszi a hűtőbe. Nos igen, két ezer ember dolgozott a cégnél műszakonként. Volt ott négy darab mikrohullámú sütő és ugyanannyi hűtő. Vagy megtalálta az ember az ebédjét, amit vitt vagy elkeveredett a hűtők polcain, vagy pedig valaki már ellopta és jóllakott belőle. Olyan is volt, hogy a műszakkezdéskor a hűtőbe rakott ételt ellopta valaki az éppen hazafelé tartó műszakból. Mert bizony ilyen is volt, és ebben az esetben az egész 12 órás műszakban éhen maradt a dolgozó, ha nem volt pénze ételt venni magának.

Aztán futás vissza a termelésbe. Megint belépőkártyázás az ajtónál mindkét szünetben (13), (14). ESD vizsgálat a géppel megint, mert az, kötelező volt minden belépéskor mindkét szünetről (15), (16). Belépőkapunál a termelés közvetlen területére mindkét szünetről, szintén kártyával (17), (18).

A termelésben általában ülő munkákat végeztek de eleinte bizony előfordult, olyan is, hogy 12 órás műszakot végig állták a dolgozók, akármilyen idősek is voltak. Később már bevezették, hogy le lehet ülni székekre és úgy végezni a telefon összeszerelői munkát.

Ha rá jött valakire a szükség, akkor leváltotta egy tréner, vagy egy csoportvezető és kimehetett inni, vagy toalettre, de rendszeresen nem szerették ezt sem. 

Munka végeztével, műszakváltáskor irány megint a csillagkapu az örökhöz.

Majd kártyahúzás egy úgynevezett kék folyosón lévő ajtónál (19) onnan fel az öltözőkbe. Átöltözés után ki a bejárati kapuhoz. Ott is volt alkalomszerűen szúrópróbás táskaellenőrzés (20), majd ha ezzel megvoltál alá kellett írni egy jegyzetet erről. Végül a kártyánk segítségével szintén kijutni a porta mellett lévő forgókapun (21).

Miért is számoltam össze a kis zárójelekben lévő számokkal, hogy hányszor volt írásos vagy kártyaolvasásos nyomunk egy nap? Alsó hangon 21 szer.

Mert sokszor volt belőle kérdés, hogy egy adott napon egyáltalán bent volt-e az ember a cégnél vagy hogy éppen mit dolgozott aznap.

Négy műszakos munkarendben dolgoztunk, ami azt jelentette, hogy három 12 órás nappalt dolgozott egy műszak, azt estére leváltotta a másik műszak szintén 12 órában. Majd ezt ledolgozva három napra elment mindkét műszak pihenni és az idő alatt a másik két műszak dolgozott. Aztán a három napos pihenő után fordítva jött a két párhuzamos műszak, aki előzőhéten egész napos volt, az a műszak éjszakára jött három napra dolgozni, a másik, aki éjszakás volt értelemszerűen egész nappalra jött.

A műszakok végén természetesen busszal ment mindenki haza. Mondjuk mi debreceniek mire haza értünk volt nyolc óra reggel, és ugyanúgy, este is.

Én még egyszer kihangsúlyozom, nekem ezekkel, a dolgokkal abszolút nem volt problémám. Sem a munkarenddel, sem a szünetekkel, még a főnökeimmel is kijöttem rendesen.

Nekem volt egy kis szabadságom hibakeresőként, nem voltam annyira cellához kötve. Bármikor kimehettem toalettre vagy éppen inni. Bármikor odamehettem a főnökeimhez kérdezni a munkámmal kapcsolatosan, ha elakadtam. Mert he felgyűlt a munkám hamar le lehetett javítani a telefonokat.

Beszélgethettem a dolgozókkal a cellámban, a többi hibakereső kollégámmal is. Átmehettem másik cellákba is, ha be kellett segíteni más kollégáimnak, vagy ők is átjöhettek az enyémbe. Közben tudtam beszélgetni az ő cellájukban dolgozó operátor kollégákkal is. Engem, kedveltek, mert mindig volt egy kedves szavam, vagy egy viccem vicces beszólásom mindenkihez.

Sokan sajnálták is, mikor bejelentettem, nemsokára Angliába utazok dolgozni.

Nekem egy dologgal volt ott problémám, a távolsággal, na meg, hogy sok volt a buszos utazás és a szabadidő megfizethetetlen. Úgy voltam vele, ha már távol dolgozok majdnem 70 kilométerre az otthonomtól, akkor legalább fizetné meg a cég.

Nincs bajom a távolsággal, mert Anglia is távol van, de ott legalább megfizetnek.

Ezért is döntöttem úgy, ha már a lakóhelyemtől távol dolgozom, akkor legalább fizessék meg. Ha Tiszaújvárosba el tudok járni dolgozni, akkor „kicsivel messzebb” sem lesz probléma Coventry Cityben.

A történet folytatását itt olvashatod ha ráklikkelsz:

Utolsó percek a Jabilban. Vajon Jól döntöttem?

Nos azt mondják, háromtípusú ember létezik Borsod-Abaúj-Zemplén megyében:

1. aki dolgozott már a Jabilban.

2. aki most is ott dolgozik jelen pillanatban is.

3. aki ott fog majd dolgozni valamikor a jövőben.

Annyi minden terjed az interneten erről, a Tiszaújváros ipari parkjában lévő, telefon és különböző elektronika gyártó cégről, hogy Dunát lehetne vele rekeszteni. Pontosabban Tiszát mert a Tiszától pár száz méterre található ez a hatalmas több ezer munkaerőt befogadó amerikai cég.

Több mint két évet dolgoztam ott és onnan mentem ki Angliába is.

Nekem különösebb panaszom nem lehet a gyárra és az ott dolgozókra, de talán még a vezetőkre sem. Mert én vállaltam azt a munkát, nem volt kötelező odamennem, és ha már odamentem nem volt kötelező ott maradnom sem.

Azért nagyvonalakban leírom tapasztalataimat én is. 

Hibakereső operátornak vettek fel a céghez annak idején. Defect Entrys lettem. A feladatom az volt, hogy a gyártócellában, amelybe éppen besoroltak, a gyártás során, ha elrontottak valamit az operátorok a telefonok összeszerelésénél, vagy pedig ha a telefon volt hibás működésű az ellenőrzés során, akkor hozzám kerültek a telefonok, és én meg szétszedtem őket.

Beazonosítottam, hogy tényleg ez a hibája e a telefonnak amit éppen egy kis hiba címkének nevezett papír fecnire ráírtak az operátorok és lejavítottam. Pontosabban leszedtem róla, a hibásan rászerelt vagy rárakott alkatrészeket és visszatettem a sor elején dolgozó operátorhoz, hogy kezdje újból, ha már elrontották.

Körülbelül egy pár hónapig dolgozhattam ebben a beosztásban, mikor egyszer csak kapott minden hibakereső operátor, (közöttük én is) egy kérdőívet a csoportvezetőnktől.

A kérdőíven az volt, hogy mil lennék szívesebben, ha éppen nem hibakereső operátorok lennénk? Egy lehetőséget lehetett csak kiválasztani, négy közül.

Négy lehetőségem volt:

1. Maradok hibakereső operátor, és akkor nem történik semmi, megy minden a régi kerékvágásban.

2. Lehetek gyártó operátor. De az meg nem szerettem volna lenni, mert olyan mintha lefelé minősítettem volna magamat. Ugyanis az én munkám koránt sem volt olyan nehéz és olyan monoton, mint az operátoroké. A hibakereső operátornak lenni amúgy is különleges dolog volt. Kevesen voltunk és egy külön csoportot alkottunk a cégen belül is. Szabadok voltunk akkor álltunk fel a munkaterületünkről, amikor szerettünk volna, mert, a mi munkánk sokszor „megvárt” minket.

3. Lehetek tréner, aki az operátorokat oktatja a telefongyártás pontos műveleteire. Az nem szerettem volna lenni, mert a gyártásban ilyen formán egyáltalán nem szerettem volna belefolyni. Telefont szétszedni, lejavítani nagyon jól tudtam, mert vizsgám volt öt típusú telefonból is, de összerakni és ráadásul még azt oktatni is, na azt nem vállaltam volna.

4. Kipróbálhatom, milyen csoportvezetőnek lenni, és irányítani a termelést egy gyártócellában.

Kitalálhatjátok mit választottam.

Persze hogy a csoportvezetőt. Gondoltam jó kaland lenne.

Aztán sokáig nem is történt semmi, míg egy éjszakás műszak elején nagy volt körülöttem a sürgésforgás. Több csoportvezető, műszakvezető és sorvezető állt meg bámészkodni a hátam mögött. Azt hittem a munkámra kíváncsiak. Valamit mindig morogtak az orruk alatt egymásnak, hogy ne halljam aztán tovább is mentek.

Hajnali két óra felé pedig szólt a csoportvezetőm, hogy menjek már és várakozzak egy asztalnál ahol általában, a legnagyobb termelésvezetők szokták megbeszélni az ügyes bajos termeléssel kapcsolatos dolgaikat.

Hú…, gondoltam magamban, én aztán jól elcseszhettem valamit, ha már ide kellett jönnöm, aztán ahogyan ott várakoztam egyre több hibakereső operátor kollegám jött még oda.

Már voltunk ott vagy 10-en hibakeresők, amikor közölték velünk, hogy úgy számítsunk rá, hogy mi már a gyártócellánkba se mehetünk vissza, ettől a perctől fogva. De mindjárt jön a cég egyik vezetője, és majd elmondja az okát.

Na mondanom sem kell, hogy tele lett a gatyám egyből. Kezem-lábam remegett, mert nem értettem, mit vétettem, hogy engem így meghurcolnak.

Aztán, végül jött a cég egyik vezetője és közölte velünk: „urak mától kezdve ti a Jabil Circuit PRD részlegének csoportvezetői lettetek. Mostantól fogva, úgy kell néznetek az operátorokra, mint a sikereitek, és ami sikereink kulcsaira. Innentől kezdve a gyártást fogjátok irányítani, emberek felett fogtok döntéseket hozni, és ha vállaljátok, már mehettek is egy-egy cellába, gyakorlott csoportvezetők mellé betanulni.”

Persze, hogy mindenki vállalta. Így lettünk mi megbízott csoportvezetők.

Voltak kinevezett csoportvezetők a Jabilban, akik csoportvezetők voltak már régóta és azok is maradtak.

A megbízott csoportvezető pedig azt jelentette, hogy egy bizonyos termékre és egy bizonyos időszakra kaptuk a megbízatásunkat, és amikor az lejárt, visszamehettünk abba a pozícióba ahol előzőleg voltunk. Nem volt rossz, mert így nem igazán veszíthettünk semmit.

Körülbelül egy fél évig voltam csoportvezető, különböző gyártócellákban, majd miután lejárt az adott termék, visszamehettem a régi csoportvezetőim kegyéből hibakereső operátornak a Defect Entryre, később pedig a Debug Reworkra.

Onnan mentem el Angliába.

Egy baráti látogatás során, Dzsini nem volt otthon, vagyis nem láttuk sehol. Kérdésünkre, Heléna örömmel újságolta, nagy csodálkozásunkra, hogy a fia Angliába utazott dolgozni.

Elmondta, hogy nem tudja, mikor jön haza Debrecenbe, de ha haza jön, üzen nekünk, és akkor láthatjuk végre megint mi is Dzsinit.

Onnantól kezdve akár hányszor Helénáéknál, voltunk, mindig az volt az első kérdésünk, hogy Dzsinivel mi van, telefonált e már, és ha igen, mit mondott?

Így mindig kaptunk róla valami információt.

Hónapok teltek el mire jött a hír, hogy Dzsini hazajön két hétre. Nagyon örültünk neki. Már alig vártam, hogy láthassam ismét régi barátomat.…………………………………………………………………………………………………

Eljött a várva várt pillanat megint. Dzsini ismét hazajött.

Nagyon sokat mesélt nekünk arról, hogy milyen az élet Angliában. Ahogyan hallgattam a történeteit egyre jobban beleéltem magamat a helyzetbe, hogy milyen lenne, ha ezeket, a kalandokat én is átélhetném személyesen, és még jó pénzt is kereshetnék ott

Elmondta, hogy Coventry Cityben él és dolgozik, és épület felújításokkal és épület karbantartással foglalkozik.

„Vajon menne ez a munka nekem?” kérdeztem tőle, és erre az volt a válasza, ha ő meg tudja tenni, akkor én is megtudnám.

Azért is kérdeztem ezt, mert én még sohasem festettem vagy gipszkartonoztam meg ilyenek. Vagyis jobban fogalmazva, a szegbeverésen meg a csavarozáson kívül nem nagyon csináltam, én még az életben semmit, ami a barkácsolással kapcsolatos.

Furcsa, hogy ezt én, így férfi létemre el kell, hogy mondjam, de volt olyan is, hogy az unokahúgom cserélt le nekem egy villanykapcsolót mikor az elromlott annyira nem értettem hozzá.

„Így mennék én ki lakásfelújításokhoz Angliába?” Gondoltam magamban.

De Dzsini megnyugtatott, hogy nem lenne probléma, mert hamar megtanulnám a dolgokat, olyan profi szakemberekkel dolgozik együtt, és ami a jó még a dologban az, az, hogy az összes munkatársa magyar.

Elmondta, hogy egy vállalkozást hoz hamarosan létre Angliában, ezekre, a lakás-felújításos munkákra. Ő fogja felvállalni a munkákat és egy kis csapat meg, neki dolgozik majd, de ő is kiveszi a részét a munkából velük.

Étellel sincsen gond, mert most is rengeteg ennivalót kapnak ajándékba ott ahol most éppen egy épületet, újítanak fel.

Mondjuk ez meg is látszott Dzsinin, mert a múltkori találkozásunk óta rengeteget hízott.

Úgy voltam vele, hogyha neki ez a munka így nem fárasztó és megy, meg még hízik is ahelyett, hogy fogyna a munkától hát akkor talán nekem is lehetne annyi önbizalmam és megpróbálhatnám.

Megkértem, hát rá, hogy ha tud nekem valamilyen munkát, ott kint szóljon már és segítsen nekem, mert már unom a telefongyárat, és ami ott megy.

Nagy meglepetésemre, erre ez volt a válasza:

„Nézd Lacika, én, nem felejtem el a jóságotokat, amit kaptunk tőletek. Befogadtatok minket, amikor nem volt hová mennünk, ennünk adtatok, innunk adtatok, rendesek voltatok velünk. Ha egy módom van rá, és ha egy embert is kivihetek még magammal a csapatba, akkor az, te leszel. Utána járok, és majd üzenek az interneten vagy felhívlak.”

Ennyibe is maradtunk.

…………………………………………………………………………………………………

Egyszer csak jött egy E-mail Dzsinnitől, hogy intézi nekem a munkát és hamarosan jelentkezni fog. Vegyem biztosra, hogy kimegyek Angliába, mert ő egyengeti az utamat.

Aztán jött egy telefon, hogy nemsokára jelentkezik még, de várjak türelemmel.

Végül már annyit vártam, hogy én kezdtem el ráírogatni és hívogatni telefonon. A türelmem, türelmetlenséggé változott.

De a várakozás és Dzsini segítsége, meghozta gyümölcsét.

Egy este kaptam egy telefont Dzsinnitől, hogy megvan az indulásom időpontja és megveszi a repülő jegyet, ha az árát átutalom az angol bankszámlaszámára. Aztán már csak, ki kell nyomtatnom az E-mail címemre amire átküldi.

Egy feltétele van csak, a kinti munkalehetőségemnek, az pedig nem más, mint, hogy mindenkinek ezen túl azt kell mondanom, hogy Dzsini az unokatestvérem.

Mivel testvéremként tiszteltem és szerettem, úgy éreztem ennek nem lesz akadálya.

Az utalás sikerült. A repülőjegy meg lett vásárolva és be lett checkolva. Nekem pedig nem lett más feladatom, mint felkészülni életem első repülőútjára és felmondani a munkahelyemen.

17 év összesen, amit Dzsini kint töltött gyerekkorától kezdve Indiában. Nagy idő, de most itt voltak velem, és én nagyon boldog voltam. Úgy érzetem visszakaptam valamit a hiányzó évekből.

Körülbelül 3-4 hónapig éltünk együtt a három szobás bérházi panellakásban. Dzsini, Heléna, hugi, Én a Párom és a fiunk. Ja és Mazsi a palotakutyánk. De mindannyian tudtuk és éreztük, hogy sokáig ez nem mehet így. Akármennyire nagy a barátság, és a testvériesség előbb utóbb valamelyik félnek lépnie kell valamilyen irányban, mert ez úgy egészséges és így kényelmes, mindkét családnak.

Pedig nagyon jól elvoltunk.

Helénának még állást is tudtam intézni, ott ahol akkor dolgoztam Tiszaújvárosban a telefongyárban. De ő mást szeretett volna dolgozni, keresgélt is elsősorban szociális gondozói munkákat, azt viszont éppen nem talált.

Huginak iskolát szerzett Heléna, hogy itt is tanulhasson. Mert Indiában azért teljesen más dolgokat tanulnak az emberek az iskolákban, legalább is ott Bengáliában ahol ők éltek. Az élethez szükséges dolgokat. Főzni, háztartást vezetni, zenélni, akár táncolni ilyesmi. Helyi nyelveket stb. Mondjuk ott legalább olyanokat, tanulhat az ember, aminek tényleg a hasznát veszi. De ez itt Magyarországon nem elég így hát hugi is elkezdett újra iskolába járni.

Dzsini pedig munkát keresett, elsősorban számítógépes jellegű munkákat.

Közben mind a hárman megint elkezdték megismerni a 17 év alatt sokat de amúgy is rohamosan fejlődő Debrecent

Elkezdték keresni az új otthonukként szolgáló jövőbeli házukat, albérletüket is. De ez sehogy sem akart sikerülni, mert nem találtak megfelelőt.

Pedig annál ahol jelenleg voltak és laktak, annál a kis szobánál szerintem minden megfelelőbb lett volna. Mert mi ugye próbáltunk segíteni a legjobb szándékkal annak idején nekik, de azért hármójuknak egy kis szoba azért mégis csak kevés. Ráadásul nem feltétlenül egészséges dolog egy fiúnak együtt lakni egy pár négyzetméteren másik két hölggyel, akkor, sem ha rokonok és családtagok.

Mi is vágytunk már a régi megszokott életünkre ezért egy nap úgy döntöttem a családommal, hogy elmegyünk az albérletből egy másikba és ezzel is, tudunk segíteni Dzsiniéknek, hogy felajánljuk, beszélünk a főbérlőnkkel, hogy ott maradhassanak.

Mi elköltöztünk egy másik lakásba hárman, és ők ottmaradtak a régi albérletünkben, így most már hármójuknak három szobás lakása lehetett.

A kapcsolatunk egyáltalán nem szakadt meg, és rendszeresen meglátogattuk őket.

Sokan szidják a facebook oldalt, hogy ilyen rossz meg olyan rossz. Halottam már olyan véleményt is, hogy a facebook nem jó semmire, meg bolond, akinek van, mert mindet lehet róla tudni meg ilyenek.

Nekem viszont a facebook segített abban, hogy újra megtaláljam az elveszettnek hit Dzsiniéket.

Teltek ugyanis az évek és semmit sem halottam róluk. Közben elvégeztem hat szakmát, dolgoztam jó, pár munkahelyen.

Egyszer egy napon, haza értem a munkából és egy üzenet fogadott a facebookon. „Lacika! Dzsini vagyok, itt vagyunk Budapesten. Írj, vissza vagy add meg a számodat.” Valami ilyesmi volt az üzenet tartalma.

Úgy olvastam el, mint akit leforráztak. Meglepett és felzaklatott. Jól esett és egyben izgatottá is tett.

Még aznap felvettem velük a kapcsolatot és tudtunk is beszélni Skype program segítségével.

Elmondták, hogy haza kellett jönniük Indiából hármójuknak. Helénának, neki és huginak, és az óta Budapesten vannak de, nem érzik ott jól magukat. Dzsini kőműves munkákat végzett, ami nagyon fárasztó volt és egy albérletben laktak ahol a tulaj nem bánt velük szépen.

Kérdezték, hogy nem e tudok valami lakást Debrecenben számukra, mert akkor ideköltöznének, mert itt jobban tudnának érvényesülni.

Megbeszéltem a családommal, hogy pár napra hagy jöhessenek már el hozzánk úgy is, van egy szabad szobánk az akkor három szobás albérletünkben. Mert ez a legkevesebb, amit adhatok nekik vissza abból, amit tőlük kaptam éveken keresztül.

Meg is beszéltük, hogy hozzánk jöhetnek, és majd csak lesz valahogyan tovább.

Közben elmesélem, hogyan találtak rám, ugyanis kiderült, hogy mikor elveszítettük a kapcsolatot egymással ők is próbáltak engemet megtalálni de nem emlékeztek a címemre sem, megváltozott a telefonszámom is és az e-mail címem is.

De eszükbe jutott egy biztos pont az életemből.

Valamikor meghívtak pár filmforgatásra. Pontosabban úgy hozta az élet, hogy szerepelhettem egy-két Jancsó Miklós által rendezett filmben. Ezt nem írtam volna le ide, hogy ne tűnjön kérkedésnek vagy dicsekvésnek, de fontos szerepe volt a dolognak abban, hogy ismételten megtaláltuk egymást Dzsiniékkel.

Mivel elég nagy szerepet kaptam például, az Anyád! A szúnyogok-című filmben meg a Mohácsi vész-című filmben, hát jegyezve lett a nevem egy mozifilmes oldalon, mint színész vagy szereplő.

Mert ugye, Dzsiniék nem tudták milyen néven találhatnának meg és nem ismerték a becenevemet sem, de emlékeztek a filmekre, hát ez alapján be tudták a nevemet azonosítani és meg találtak a facebookon.

Végül is onnantól kezdve már sínen volt a dolog.

Megbeszéltük hogy jönnek hétvégén és úgy is volt. Nagy sürgésforgás volt ám nálunk előtte, a párom főzött én takarítottam, bevásároltam. Készült a család. Én tudtam kiket, várok, a párom pedig érezte, nekem ez lesz most a legfontosabb találkozásom az életben.

Kiszaladtam eléjük a vasút állomásra és megérkezett a vonatuk.

Megható volt ismételten találkozni velük és látni a még óvodás korában utoljára látott hugit is. Jól megnőtt igazi hölgy lett belőle. A peronon álltunk és öleltük egymást. Dzsini is megváltozott kicsit, majdnem hátközépig ért a haja és nagy volt a szakálla. Ja és meg is volt kicsit hízva.

Na az első viszontlátás öröme miután elmúlt, meg kellett oldani a csomagjaik szállítását. Mert aki láthatott minket akkor, az mind vagy bolondnak nézet minket, vagy leszakadt az álla a csodálkozástól. Ugyanis annyi csomaggal érkeztek, hogy a kabinos vasúti személykocsi kabinok melletti, úgynevezett peronos része végig volt rakva a csomagjaikkal. Volt ott sok dolog amit magukkal hoztak, az utazótáska, a bőrönd mellett, műanyag asztal, számítógép-monitor, székek minden. Na ez fel is adta a leckét. Végül is pénzhiány miatt a busz mellett döntöttünk. Legalább egy óra hossza volt, míg a vasúti peronról, a vasút állomás előtt lévő buszmegállóig cipeltük a csomagokat. Aztán onnan fel a buszra. De nem mertünk, csak hármasával vinni a csomagokat, nehogy szóljanak a busz sofőrök a „költöztetés” miatt. Egy óra hossza volt ez is. Úgy oldottuk meg, hogy először Helénát és pár bőröndöt kísértem el a házunktól nem messze lévő buszmegállóig a busszal. Hugi meg Dzsini vigyáztak addig a vasútállomás előtt lévő kis-teherautónyi cuccra. Aztán Hugival mentem és vittük a bőröndöket, táskákat, mindaddig, amíg egy utolsó kör nem maradt. Aztán visszamentem a busszal Dzsiniért, és az utolsó körben már vele együtt mentünk a végső cél felé a lakásunk irányába. Mikor újra egyesítettem a családot a buszmegállóban még lett volna egy utunk egy másik busszal, két megállónyira. De azt már meg én nem vállaltam volna szívesen, annyira el volt már mindenki fáradva.

Végül is elszaladtam az unokatestvéremért, aki akkor a szomszédom volt a bérházban ahol laktam. Úgy laktunk, hogy ő az elsőn én meg a földszinten. Mondtam neki segítségre, lenne szükségem. Meglepetésként érte őt is, hogy itt vannak Dzsiniék hiszen jól ismerte már őket, egy darabig együtt is élt Dzsinivel Indiában, ahogyan ezt írtam az előző bejegyzésemben.

Az unokatestvérem hamar megoldotta a helyzetet bérelt egy taxit a csomagoknak, és beültettet a Dzsiniék családjából valakit a sofőr mellé. A többiekkel pedig, és a többi csomaggal, ami nem fért az autóba gyalog tettük meg azt a két megállónyi utat a lakásunkig.

Végre újból együtt. És aznap nagyon nyugodtan és örömmel teli szívvel feküdtem le aludni.

Úgy is kezdhetném, hogy hol volt, hol nem volt, ezt a történetet. Olyan régre nyúlik már vissza.

Volt egyszer egy család, akikhez egy nap, a sors oda sodort. Még gyermekként kerültem kapcsolatba velük, teljesen véletlenül. Majd meglátogattam, őket egyszer és olyan barátságosak voltak velem, hogy szinte a családjukba és bizalmukba fogadtak egyből. Onnantól kezdve szinte napi kapcsolatot ápoltam velük. Volt bennünk egy közös dolog, ami összevezérelt minket egymással, a közös hitünk és Istenünk.

Nagyon közvetlenek voltak már az első pillanattól velem és barátságosak.

Gyerekkoromban rengeteget jártam hozzájuk, szinte napi szinten. Beszélgettünk, olvasgattunk, zenét hallgattunk, főztünk, nagy közös vacsorákat, ebédeket rendeztünk. Gyakoroltuk a vallást.

A hölgy és két fia egy hatalmas kétszintes házban éltek, ami olyan kastélyszerű volt Debrecen belvárosában. Hatalmas udvar, szökőkút a ház előtt, kis terasz a bejárat előtt, nagy hatalmas nappali, a kétszintes ház felső szintjére falépcső vitt fel, az emeleten több szoba és egy konyha.

Kapcsolatom ezzel a családdal azt hiszem nem hétköznapi volt, mert valóban úgy tekintettem rájuk, mint két fiútestvéremre és pótmamámra, akiket Istentől kaptam pluszba a már meglévő családom mellé.

Heléna, a család idősebb hölgytagja valóban sokat anyáskodott felettem, nem tett kivételt velem, soha ha náluk voltam. Ugyan úgy mosott, főzött, takarított rám, ha náluk voltam, mint saját fiaira. Még ruhát is vart nekem. Elvitt a családjával együtt még Verőcemarosra is kirándulni a Dunakanyarhoz egy táborba. Meg a Dunántúlra, Somogyvámosra is velük tarthattam több alkalommal.

A nagyobbik fia Győző egy iskolába tanult állattenyésztést.

A kisebbik fia Dzsini pedig 4 évvel volt fiatalabb nálam és általános iskolába járt még.

Talán vele találtam meg legjobban a közös hangot a családból és a legnagyobb barátságot. Szinte „sülve, főve” együtt voltunk mindig.

Évekig jártam hozzájuk, míg nem egyszer Heléna bejelentette, hogy elköltöznek Somogyvámosra egy hindu kulturális központ közvetlen közelébe. Azt hittem akkor, hogy egy világ omlik bennem össze, de elhatároztam, hogy nem veszítem el őket, mint fogadott családomat, és ha mást nem is tudok ez ellen tenni, nyaranta meg iskolaszünetekbe mindig elutazom hozzájuk és meglátogatom őket.

Úgy is történt. Sokat leutaztam (főleg nyaranta) Somogyvámosra és olyankor heteket töltöttem náluk.

Telt múlt az idő és Heléna úgy határozott, hogy kiutaznak Indiába és a két fiát, beíratja ott India vallásos iskoláinak egyikébe, hogy ott tanulhassanak tovább vallást, kultúrát, zenét, vegetáriánus gasztronómiát.

A sajnálkozás és az irigység vegyes érzésével vettem ezt tudomásul. Évekre eltűntek Bengáliába és nekem nem maradt más utánnuk csak a fájó szívű vágyakozás.

Egy ideig még tartani tudtam velük a kapcsolatot, telefonon keresztül, de lassan az is megszakadt………………….nyomukat vesztettem.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Telt múlt az idő és jó sok év után egyszer csak meglepetésemre valami ismerős hang rám köszönt Debrecen belvárosában, egy zöldségesnél. Heléna volt és a fia Dzsini. Nem akartam hinni a szememnek. „Hát ti még éltek?” csodálkoztam. Örültem, hogy megint összehozott velük a Jóisten. Megbeszéltünk egy időpontot mikor látogathatom meg őket és onnantól kezdve ismét nagyon sok időt, tölthettem el velük.

Már nem a belvárosban éltek Debrecenbe, hanem egy külterületre eső részen, de én akkor is nagyon boldogan jártam ki hozzájuk ismételten.

Haza Magyarországra csak ketten érkeztek.. Mert Győző kint maradt Indiába, a vallásos iskolába, de Dzsini nem szeretet volna maradni ott, ezért ő is haza jött Debrecenbe. Nekem nagyon tetszett, hogy Dzsini tízen évesen perfektül beszélt már Angolul és Bengáliul, nagyot nőtt a szememben.

Egy alkalommal az unokatestvéremet is bemutattam nekik, aki összebarátkozott velük és ennek a barátságnak az lett a vége, hogy egy napon Dzsini és az unokatestvérem együtt elrepült Indiába és már csak Heléna maradt a családból itt Debrecenbe.

Dzsini kint maradt Indiába de az unokatestvérem haza jött pár hónap után, mert nem bírta az indiai közeget.

Győző akkorra már tanár lett abba az iskolába ahol tanult, így neki biztos jövője lett Indiában emiatt őt mióta ki ment nem is láttam.

De ahogy telt múlt az idő Heléna is kötözött ide-oda az országban és Debrecenen belül is és közben született egy kislánya. Ő lett hugi.

Helénával nem szakadt meg a kapcsolatom sokat találkoztam vele és hugival is.

Aztán Dzsini megint haza költözött Debrecenbe. Kint Indiában kitanulta a számítógép kezelésének, használatának, programozásának, szerelésének minden fortélyát és nagyon profi számítógépes szakember lett belőle. Így rendszeres találkozásink alkalmával nagyon sok érdekes dolgot meg tudtam tőle tanulni ezzel kapcsolatban is.

Nagyon sokáig volt itthon nagy örömömre, de egy nap megérkezett hozzá egy régi Olasz barátja, akivel egy iskolába járt kint Indiába. Aztán nem sokára közölte velem, hogy elutazik, megint, visszamegy Indiába az Olasz fiúval.

Telt múlt az idő és úgy gondolta Heléna mikor már a kislánya óvodás volt, hogy kimennek megint Indiába hugival, a fiúk után, hogy együtt élhessenek.

Így egy nap elutaztak, és megint sokáig nem láttam őket.

Évek teltek el, kerestem őket mindenfele, tudakozóban, interneten, levélben érdeklődtem utánuk. De sajnos végleg nyomuk veszett.

.

Nos kérem, akkor vizsgáljunk meg egy átlag Németországba csalogató húsipari hirdetést.

Általában egy hirdetésben ezt olvashatjuk:

„Betanított munkásokat keresünk húsfeldolgozó szalagmunkára németországi húsüzembe. Jelentkezés feltételei: jó fizikum, nagy teherbírás precíz, pontos munkavégzés hajlandóság hosszabb ideig tartó külföldi tartózkodásra A betanulást biztosítjuk, nyelvtudás nem szükséges. Hosszú távú biztos munkalehetőség, kiemelt bérezés. Szállás biztosított.

Vagy: Kereseti lehetőség pozíciófüggő”

Vizsgáljunk meg néhány pontot:

„Betanított munkásokat keresünk húsfeldolgozó szalagmunkára németországi húsüzembe”.

Általában Magyar, Román vagy Lengyel alvállalkozókat alkalmaznak a vágóhidak, ezek szervezik meg és kölcsönzik ki a munkaerőt. Legalább már vagy 15 éve. Erre azért van szükség, hogy a vágóhidak tulajdonosai kizsákmányolhassák a munkavállalókat a német hatóságok szeme előtt. A termelési költségeket így alacsonyan tudják tartani.

„…nyelvtudás nem szükséges.”

Ennek, hogy szoktak örülni az idegen nyelvet nem beszélő munkavállalók. De bele sem gondolnak abba, hogy ezzel nem őket segítik, hanem ellenkezőleg.

Általában igyekeznek nyelvtudás nélküli embereket alkalmazni az ilyen helyeken több okból kifolyólag is.

Először is így a munkavállaló kiszolgáltatottabb. Ha kihasználják, nem fizetik ki esetleg rendesen, gondja van a szállással ilyesmi, akkor nem tud panaszkodni.

Azokkal az emberekkel, vállalkozókkal, összekötőkkel tud csak kommunikálni munkaügyben, szállásügyben stb .akik Magyarok és kivitték őt oda dolgozni. Így nem nagyon tud nyelvi kontaktusba kerülni a német munkáltatóval, tulajdonossal stb.

Nem tudja jogait érvényesíteni a megfelelő képviseleteknél, hatóságoknál.

Nem tud a külvilággal kommunikálni úgymond. A húsipari dolgozók élete gyakorlatilag párhuzamosan folyik a helyi lakosok mindennapjaival: sehol egy közös találkozási pont, mivel nem beszélnek németül, nincs pénzük kijárni a városba, és egyébként a munkaadóik sem néznék jó szemmel, ha kapcsolatot teremtenének a külvilággal.

Ennek is több oka lehet:

A munkavállaló így nem tud informálódni a németektől a német bérekről.

A munkavállaló nem tudja kiadni egyes húsüzemek illegális kulissza titkait, visszaéléseit.

Így azt sem tudják elmondani a helyi lakosoknak, hogy ne vegyék meg ezt vagy azt a hústerméket, ha jót akarnak

A német hentesek azért is váltak kellemetlenné, mert el tudják mondani másoknak, mi zajlik a hentesüzemekben, és milyen úton kerülnek a hústermékek a boltokba. A kelet-európaiak hiába beszélik meg egymás közt ugyanezt, a helyiek ebből úgysem értenek semmit

Nyelvtudás nélkül a munkavállaló útja is maximum haza vezethet Magyarországra, és így nem tud ott helyben, Németországban munkát, munkahelyet váltani.

Mivel a munkaidő-beosztás és munka miatti fáradtság miatt nem tudnak az emberek megtanulni németül sokan egy kiló kenyeret, nem tudnának kérni a helyi boltokban

Lássuk csak, hogy miért?

„Hosszú távú biztos munkalehetőség,…”

A munkáltatók általában heti 40 óra munkaidőt ígérnek meg, de mire kiutazik a munkavállaló ez már meg is, változik.

Általában ott helyben a munkavégzés közben szólnak a munkahelyi vezetők valamire hivatkozva, hogy tovább kell dolgozni így a beígért napi nyolc órából könnyen 10-12, de akár 16-18 órákat is lekel dolgozni. Ilyenkor a munkavállaló, ha már felvette a munkát, úgy van vele már úgy is mindegy. Csinálja, amíg bírja.

Így kell helytállnia, a munkavállalónak hidegben, vízben, vérben, zsírban és dolgozni.

A dolgozóra bízzák, hogy mennyire lesz hosszú távú biztos a munkaviszony.

Ugyanis vagy bírja vagy, nem. Mert halottam olyan esetről is, hogy a munkavállaló rosszul lett a szalag mellett kivették a sorból, adtak neki 10 perc múlva egy pohár vizet majd kis pihenés után vissza, küldték dolgozni.

A dolgozók nem mernek még egymás között sem mondani semmit (csak szűk körben) se a munkáról sem, a munkaidőről, nem, hogy még idegennek. Mert ha rossz tapasztalatról számolnak be, és ez kitudódik „repülnek” haza.

„…kiemelt bérezés.”

Mit nevezünk kiemelt bérezésnek? Mert a magyarországi bérekhez képet szinte minden kiemelt. ami több.

Sajnos a munkavállalók nagytöbbsége nincs azzal tisztában, hogy mondjuk egy adott országban mennyit, keresnek az emberek, mennyi a fizetésük, milyen jellegű munkákat mennyiért vállalhatnak el. Aztán kimennek, mondjuk Németországba, megcsillan a szemük és elfogadják, amit kapnak, mert az már így is több mint amennyit Magyarországon kerestek, kereshettek.

De a tény az, hogy nevetséges éhbér, mert a bérek messze alatta maradnak a németek óradíjának és ez a bér már lassan évek óta, nem akar változni.

Ez a bér lehet általában 800-900 euró napi 12 órás váltásokban. Ez egy átlag 300 Forint/ 1 euróval számolva 240 000-270 000 Forint, ami nem hangzik rosszul a magyar minimálbérekhez képest.

De általában ebből még odakint levonnak különböző dolgokra. Szállásra, rezsiköltségre, közlekedésre akár étkezésre, eszközhasználatra, bármire, amit éppen a magyar vállalkozó kitalálhat éppen.

Lehet olyanokat is hallani, hogy 300 eurót (90 000 Forint) adtak csak a dolgozóknak, úgy hogy nem volt sem, egészségügyi biztosításuk sem társadalombiztosításuk. Ezért általában hajnali háromtól délután ötig dolgoztak a húsüzemben, hol a csomagolásban, hol a kolbásztöltésben vagy a címkézésben – attól függően, hol volt éppen szükség rájuk Vagy magasabb adókulccsal regisztrálták be, vagy a vállalkozó rakta zsebre.

Szállásra lefogtak tőlük 200 eurót (60 000 Forint)

Volt hogy a munkavállalók érthetetlen levonásokról számoltak be, valamint arról, hogy ha valamelyikük megbetegedett, nem fizették ki a teljes pénzt, ami a betegállományra járt volna, hanem csak napi 10 eurót (3000 Forint)

Volt olyan is, hogy egy adott húsüzemben megemelték a normát: míg korábban óránként 800 disznót kellett levágni, utána már 1300-at írtak elő.

Ezt lehetetlen volt teljesíteni annyi emberrel, ahányan voltak a munkavállalók, a hajsza pedig a minőség rovására ment. Mégis megcsinálták, a vállalkozó viszont nem fizette ki az érte járó plusz 500 eurót havonta (150 000 Forint).

Ez a rendszer olyan perverzül van felépítve, hogy kevés pénzért kiviszik dolgozni az embereket, kihasználják őket, amennyire csak lehet, majd adnak nekik a létfenntartásukon fölül még néhány eurót, amit hazaküldhetnek a családjaiknak. Ez a pénz pont elegendő arra, hogy a német élelmiszerdiszkontok magyarországi vagy romániai üzleteiben a családok megvehessék az olcsó német vagy dán húst.

A lényeg végül is, akármennyit is beszélünk róla az, hogy vannak vállalkozók, akik megállapodnak egy magas óradíjban a munkavállalóval de, ehelyett teljesítmény és előre le nem tisztázott norma alapján kezdik elszámolni a megbízási díjat, mert úgy sokkal jobban jönnek ki. Az eszközök használatáért, valamint a szállásdíjért pedig aránytalanul nagy összeget számítanak fel és ezt a megbízási díjból, vonják le.

„.Szállás biztosított.”

Nézzük meg milyen szállásokban élnek a kint dolgozó munkavállalók.

A kelet-európai munkavállalók elszigeteltségéről egyébként nemcsak a nyelvi határok gondoskodnak: több településen, például a Großkneten melletti Ahlhornban, szögesdróttal körbekerített területeken laknak a munkások, az üzembe egy kisbusz szállítja őket. Az őrzött ipari területre nem engednek be kívülállókat, a portás a lehető legegyértelműbben mondja el, milyen következményekkel számolhat az, aki kívülállóként néhány lépést mer tenni.

Mi titkolni valójuk lehet ezeknek, a szállásoknak ahol akár éveket is ellaknak a kelet európai munkavállalók?

A legtöbb szálláson általában, alig 10 négyzetméteres szobákon osztoznak a munkavállalók, a szállások nemhogy a német, de még a kelet-európai sztenderdeknek sem felelnek meg.

Ezeket elég drágán adják oda a munkavállalóknak és annyi pénzért a régióban már igazán jó lakásokat, lehet bérelni. Van olyan ahol az ablakokat kartonlapokkal, próbálják szigetelni, a lakásokba beszerelt tűzhelyek és mosógépek gyakran nem működnek, a fürdőszobákban penészesek a falak és rozsdásak a vezetékek.

Ha a munkavállalók nem valamelyik szomszédos vágóhídon dolgoznak, akkor ezekben, a szobákban, lakásokban töltik szabad idejüket, de sokszor tényleg olyan épületekben ahol maximum még a német hajléktalan is csak egy-két napot töltene el szükségből.

Ez sajnos nem vicc.

„Jelentkezés feltételei: jó fizikum, nagy teherbírás precíz, pontos munkavégzés hajlandóság hosszabb ideig tartó külföldi tartózkodásra”

Szerintem már az eddig leírtakból is lehet látni és érezni mennyire nem érdemes magyar munkáltatókba belefutni és magyar húsiparos hirdetésekre kimenni, dolgozni.

Valóban nagy teherbírásúnak kell lenni, hogy ennyi megaláztatást el tudjon viselni az ember s nagy fizikumúnak, hogy bírjon több tíz óra munkát végezni.

A precíz pontos munkavégzésről meg annyit, hogy volt olyan munkavállaló, hogy kiszakadt a kesztyűje, és egész nap a hideg, nyálkás húsban és a fagyos vízben ázott a keze és ez sem érdekelt senkit. Nem voltak megfelelőek a munkakörülményei. Végül megbetegedet és haza kellett utaznia.

Vagy volt olyan is ezeken, a vágóhidakon, hogy rendszeresen bedaráltatták a szalámiba azokat a szendvicseket, amiket reggelire készítettek a munkavállalóknak, de nem ették meg. Vagy beszámoltak olyan kettős mércéről is például, hogy míg a külföldi munkavállalót azonnal hazaküldték és megbüntették, ha a valamilyen hibát vétettek, az előmunkásként dolgozó németeket még akkor se vették elő, ha a szalagjaik már két napja bűzlöttek a hústól.

Szóval ennyi mindent összeszedni és leírni itt nektek nem volt könnyű ezekről, a dolgokról, mint ahogyan nem könnyű kitörni a húsipar és az alvállalkozóinak ördögi köréből sem. De akinek sikerül és tud munkát, munkahelyet váltani az felejtse el örökre, hogy ilyen helyek is léteznek a világon, mint a németországi húsiparok.

Német nyelvtudás nélkül viszont ez teljesen lehetetlen.

Azok az emberek járnak, jól akik rendelkeznek Német nyelvtudással, kiutaznak maguktól Németországba, ott elintézik a hivatalos szükséges irataikat, bérelnek egy szállást, házat, lakást és elkezdenek munkát keresni maguktól.

Így nem lesznek kiszolgáltatva és ráutalva senki kénye kedvére.

Ennyit szerettem volna írni a német húsipari munkákról és többet erre a témára, már rá sem szeretnék térni.

Még egyszer azért hagy mondjam el itt a végén, hogy nem feltétlenül gondolom, hogy mindenhol ilyen kegyetlen a helyzet de erről számolnak be nagyon sokan.

Tisztelet a kivételnek és azoknak az embereknek, munkavállalóknak, akik a nehéz körülmények ellenére is vállalják az ilyen jellegű munkákat.

Ebben a bejegyzésemben szeretném kifejteni nektek, miért nem javaslom a húsipari munkákat Németországban.

Vannak kint dolgozó ismerőseim, akik már évek óta Németországban dolgoznak. Köztük az a barátnőm is, aki annak idején segített megtanítani kisebb nagyobb sikerekkel a csirkecombcsontozást. (Lásd a Csontnélkül, című bejegyzésemet). Ő kint él már egy ideje a fiával. Húsiparban dolgoznak, és láthatólag jól érzik kint magukat.

Minden elismerésem az ilyen embereké, akik megállják a helyüket a húsiparban, Németországban.

De van olyan ismerősöm is, aki akármennyire szívós volt, nem tudta megtartani a kinti munkáját, annyira kegyetlen körülmények uralkodnak sokszor egy-egy adott gyárban.

Ő pedig ez a srác például, úgymond „tökös gyerek volt”. Sportember, akinek az élete a versenybiciklizés volt. Még Magyarországról ismertem, ahol például több tíz kilométerről járt be Debrecen egyik gyárába dolgozni a biciklijén tekerve.

Munkatársam volt és sokszor mesélte, hogy Vasember versenyeken is részt vesz, ami abból áll, hogy több napon keresztül tekernek, ha kell addig, míg a fáradtságtól szó szerint ki nem dőlnek, és le nem esnek a bicikliről. Megy utánunk egy autó, és sorra szedi össze a versenyzőket és a bicikliket. Az utolsó, aki még versenyben maradt az a győztes.

Na szóval ez a srác is kiment Németországba, húsiparba dolgozni és nagyon sokáig bírta, Már úgy volt, hogy lakást szerez odakint és megállandósul, de egyszer csak hazajött.

Pedig ha valaki jó fizikumúnak nevezhető, akkor az ő volt.

Általában az emberek újsághirdetések vagy internetes hirdetések alapján próbálnak külföldi munkát találni, ahogyan én is tettem annak idején.

Általában olyan dolgokat írnak a hirdetésekbe, ami hamar felkelti a munkavállaló érdeklődését. Magas bérezés, nem igényel szakmai tudást, mert betanított, és elhangzik a varázsszó is NYELVTUDÁS NEM SZÜKSÉGES, vagy NYELVTUDÁST NEM IGÉNYEL. Ez úgy elvarázsolja általában a jelentkezőket, hogy teljesen figyelmen kívül hagyják a hirdetés többi részét például azt, hogy feltételei: jó fizikum, nagy teherbírás precíz, pontos munkavégzés.

Ez után általában vagy egy telefonszám van megadva vagy egy E-mail cím.

Ha a telefonszámo(ka)t felhívja az ember, akkor ugyanazt elmondják, amit leírnak a hirdetésben, csak kicsit bővebben.

Sokan elvállalnak mindent és belemennek akármibe csak munkájuk legyen és örülnek végre hogy van egy hely ahol nem kell nyelvtudás.

Aztán ha az ember elvállalja a munkát, akkor már mehet is kifelé Németországba.

Mondjuk nekem szerencsém volt annak idején, mert elmondták tisztességesen, hogy hová menjek szerződést írni, ha akarok dolgozni és azt is milyen munka vár rám. Tudtam, hol lakik a vállalkozó stb. ha baj van hová mehetek reklamálni meg ilyesmi. Sőt ki is vittek autóval Németországba, ahol a munkát mi szúrtuk el. (Lásd: Deutschland über alles: Egy 20 perces pucskisérlet története, című bejegyzésemet itt a blogban)

De halottam már olyan esetről is hogy a vállalkozó azt mondta az embereknek, hogy egy kibérelt terembe jöjjenek el egy adott időpontba, mert tesztet szeretne velük íratni, és be szeretné őket regisztrálni.

Volt egy ismerősöm, aki pontosan beleszaladt egy ilyen vállalkozóba.

Berettyóújfaluba kellett kimennie Debrecenből egy előre kibérelt terembe. Ott várta őket a vállalkozó és mindenkivel kitöltetett egy tesztet a hihetőség kedvéért és mindenkinek felvette az adatait. Majd közölte, hogy fizetniük kell egy kis regisztrációs díjat is. Ami végül is nem volt sok de abban az esetben több száz ember jelentkezett a Németországi munkára és sok kicsi sokra megy alapon, jól megszedte magát.

Majd jól megvárakoztatta a jelentkezőket és „kijavította a teszteket”. Érdekes módon mindenkinek sikerült és mindenki bejutott, mindenkinek tudott munkát ígérni. Még elő szerződéseket is készített.

Elmondta nekik, hogy a kiutazás önkéntes lesz vonattal. Menjenek az adott német városban az adott időpontban és majd ő várni, fogja őket a vasútállomáson. Ha találkoznak, elkíséri őket a szállásra és a húsüzembe ahol majd másnap, felvehetik a munkát.

Az ismerősöm még hitelt is vett fel, hogy ki tudjon utazni Németországba. Rengeteg ember utazott ki az adott időpontban az adott városba. De nem várta ott őket senki a vasútállomáson.

A német rendőrség vette észre, hogy már mióta ott tömörülnek, csoportosulnak a peronokon és akkor derült ki, hogy ők bizony egy csalás áldozatai lettek, ami majdnem hetente előfordul, és a német rendőrök ismerték már ezt a helyzetet.

Mindenkinek vissza kellett vonatoznia még azon a napon Magyarországra. Itt hiába tették meg a feljelentést a vállalkozójuk már mesze járt. A regisztrációs pénzekkel, és valószínűleg megérte neki az ország másik végéből eljönnie arra a napra „bohóckodni” embereket becsapni. Kifizette a kevés terembérlési díjat, gondolom és a többit zsebre vágta. Több száz embernél ez már nagyon jó pénz lehetett neki.

A másik véglet mikor nem csapják be a munkavállalót és autóval, buszokkal jutnak ki az emberek egy-egy adott vállalkozó segítségével dolgozni és ott már teljesen kiszolgáltatottak, lesznek. Elfogadják a munkát és megpróbálnak beállni a sorba.

Következő bogbejegyzésemben kielemezek egy újsághirdetést, hogy lássátok, mire számíthatnak ezek az emberek.