Sokan szidják a facebook oldalt, hogy ilyen rossz meg olyan rossz. Halottam már olyan véleményt is, hogy a facebook nem jó semmire, meg bolond, akinek van, mert mindet lehet róla tudni meg ilyenek.
Nekem viszont a facebook segített abban, hogy újra megtaláljam az elveszettnek hit Dzsiniéket.
Teltek ugyanis az évek és semmit sem halottam róluk. Közben elvégeztem hat szakmát, dolgoztam jó, pár munkahelyen.
Egyszer egy napon, haza értem a munkából és egy üzenet fogadott a facebookon. „Lacika! Dzsini vagyok, itt vagyunk Budapesten. Írj, vissza vagy add meg a számodat.” Valami ilyesmi volt az üzenet tartalma.
Úgy olvastam el, mint akit leforráztak. Meglepett és felzaklatott. Jól esett és egyben izgatottá is tett.
Még aznap felvettem velük a kapcsolatot és tudtunk is beszélni Skype program segítségével.
Elmondták, hogy haza kellett jönniük Indiából hármójuknak. Helénának, neki és huginak, és az óta Budapesten vannak de, nem érzik ott jól magukat. Dzsini kőműves munkákat végzett, ami nagyon fárasztó volt és egy albérletben laktak ahol a tulaj nem bánt velük szépen.
Kérdezték, hogy nem e tudok valami lakást Debrecenben számukra, mert akkor ideköltöznének, mert itt jobban tudnának érvényesülni.
Megbeszéltem a családommal, hogy pár napra hagy jöhessenek már el hozzánk úgy is, van egy szabad szobánk az akkor három szobás albérletünkben. Mert ez a legkevesebb, amit adhatok nekik vissza abból, amit tőlük kaptam éveken keresztül.
Meg is beszéltük, hogy hozzánk jöhetnek, és majd csak lesz valahogyan tovább.
Közben elmesélem, hogyan találtak rám, ugyanis kiderült, hogy mikor elveszítettük a kapcsolatot egymással ők is próbáltak engemet megtalálni de nem emlékeztek a címemre sem, megváltozott a telefonszámom is és az e-mail címem is.
De eszükbe jutott egy biztos pont az életemből.
Valamikor meghívtak pár filmforgatásra. Pontosabban úgy hozta az élet, hogy szerepelhettem egy-két Jancsó Miklós által rendezett filmben. Ezt nem írtam volna le ide, hogy ne tűnjön kérkedésnek vagy dicsekvésnek, de fontos szerepe volt a dolognak abban, hogy ismételten megtaláltuk egymást Dzsiniékkel.
Mivel elég nagy szerepet kaptam például, az Anyád! A szúnyogok-című filmben meg a Mohácsi vész-című filmben, hát jegyezve lett a nevem egy mozifilmes oldalon, mint színész vagy szereplő.
Mert ugye, Dzsiniék nem tudták milyen néven találhatnának meg és nem ismerték a becenevemet sem, de emlékeztek a filmekre, hát ez alapján be tudták a nevemet azonosítani és meg találtak a facebookon.
Végül is onnantól kezdve már sínen volt a dolog.
Megbeszéltük hogy jönnek hétvégén és úgy is volt. Nagy sürgésforgás volt ám nálunk előtte, a párom főzött én takarítottam, bevásároltam. Készült a család. Én tudtam kiket, várok, a párom pedig érezte, nekem ez lesz most a legfontosabb találkozásom az életben.
Kiszaladtam eléjük a vasút állomásra és megérkezett a vonatuk.
Megható volt ismételten találkozni velük és látni a még óvodás korában utoljára látott hugit is. Jól megnőtt igazi hölgy lett belőle. A peronon álltunk és öleltük egymást. Dzsini is megváltozott kicsit, majdnem hátközépig ért a haja és nagy volt a szakálla. Ja és meg is volt kicsit hízva.
Na az első viszontlátás öröme miután elmúlt, meg kellett oldani a csomagjaik szállítását. Mert aki láthatott minket akkor, az mind vagy bolondnak nézet minket, vagy leszakadt az álla a csodálkozástól. Ugyanis annyi csomaggal érkeztek, hogy a kabinos vasúti személykocsi kabinok melletti, úgynevezett peronos része végig volt rakva a csomagjaikkal. Volt ott sok dolog amit magukkal hoztak, az utazótáska, a bőrönd mellett, műanyag asztal, számítógép-monitor, székek minden. Na ez fel is adta a leckét. Végül is pénzhiány miatt a busz mellett döntöttünk. Legalább egy óra hossza volt, míg a vasúti peronról, a vasút állomás előtt lévő buszmegállóig cipeltük a csomagokat. Aztán onnan fel a buszra. De nem mertünk, csak hármasával vinni a csomagokat, nehogy szóljanak a busz sofőrök a „költöztetés” miatt. Egy óra hossza volt ez is. Úgy oldottuk meg, hogy először Helénát és pár bőröndöt kísértem el a házunktól nem messze lévő buszmegállóig a busszal. Hugi meg Dzsini vigyáztak addig a vasútállomás előtt lévő kis-teherautónyi cuccra. Aztán Hugival mentem és vittük a bőröndöket, táskákat, mindaddig, amíg egy utolsó kör nem maradt. Aztán visszamentem a busszal Dzsiniért, és az utolsó körben már vele együtt mentünk a végső cél felé a lakásunk irányába. Mikor újra egyesítettem a családot a buszmegállóban még lett volna egy utunk egy másik busszal, két megállónyira. De azt már meg én nem vállaltam volna szívesen, annyira el volt már mindenki fáradva.
Végül is elszaladtam az unokatestvéremért, aki akkor a szomszédom volt a bérházban ahol laktam. Úgy laktunk, hogy ő az elsőn én meg a földszinten. Mondtam neki segítségre, lenne szükségem. Meglepetésként érte őt is, hogy itt vannak Dzsiniék hiszen jól ismerte már őket, egy darabig együtt is élt Dzsinivel Indiában, ahogyan ezt írtam az előző bejegyzésemben.
Az unokatestvérem hamar megoldotta a helyzetet bérelt egy taxit a csomagoknak, és beültettet a Dzsiniék családjából valakit a sofőr mellé. A többiekkel pedig, és a többi csomaggal, ami nem fért az autóba gyalog tettük meg azt a két megállónyi utat a lakásunkig.
Végre újból együtt. És aznap nagyon nyugodtan és örömmel teli szívvel feküdtem le aludni.
