Eljött az indulásunk napja. Hajnalban indultunk vonattal Debrecenből Szolnokra.
Szolnokon rövid dekkolás a vasútállomás előtt, aztán autóval kijöttek elénk és elvittek a vállalkozó házához ahol az iroda is volt.
Utolsó megbeszélésként még egyszer megkérdezték tőlünk, hogy „Biztosra tudtok csirke combot csontozni?” mi meg váltig állítottuk, hogy mint az állat úgy csontozunk.
Kiosztottak mindenkinek fejenként egy lánckesztyűt, egy pár gumicsizmát és egy övet, amin a kés megfenéséhez szükséges acél lóg majd. Ennyiből állt a felszerelkezésünk. Miután felpróbáltuk a csizmákat, a lánckesztyűt és mindent elpakoltunk, indultunk is.
Az út hosszú volt és unalmas, Ausztrián keresztül mentünk Németországba de úgy hogy végig autópályán mentünk és emiatt semmit nem láttunk a tájból. Maximum alagutakat meg hidakat meg az autópálya melletti védő korlátot. Így elég korlátolt volt az utazásunk.
Késő délután érkeztünk meg abba a kisvárosba ahol a húsüzem volt. Úgy elgémberedtünk az úton, hogy azt sem tudtuk, hogyan fogunk kiegyenesedni a sok üléstől. Öten ültünk az autóban a vállalakozó, a vállalkozó fia, aki az autót vezette, Zoli barátom, én, és még egy fiatalember, aki szintén csontozó művésznek adta ki magát.
A kisváros nevére már nem emlékszem annyira jelentéktelennek tűnt, olyan volt mintha a kis házacskái mellett legnagyobb épülete csak a nem sokkal nagyobb húsüzem lett volna.
Tényleg nem volt nagy húsüzem. Mellette viszont egy kis hotelszerű kétszintes épület volt, aminek az ablakából az éppen a pihenni térő dolgozók figyeltek minket kíváncsian.
A húsüzem előtti parkolóban már várt ránk egy német vezető, aki üdvözölt minket.
És látva kezünkben a gumicsizmát eszébe jutott, hogy szeretne velünk már most azonnal egy próbát tenni. Kérte hogy kövessük az üzembe. Felvettük hát gumicsizmáinkat és lánckesztyűinket és beballagtunk mind az öten utána az üzemrészbe.
Asztalok, slagok, fehér csempe mindenfelé. Megállított minket egy asztalnál, kötényt vetetett fel velünk és előhúzott egy hűtőhelyiségből egy műanyag ládányi csirkecombot.
„Na, lehet mutatni, hogyan csontoztok” mondta németül és a mi vállalkozónk, fordította.
Mivel senki sem akarta elkezdeni, mentve a menthetőt oda ugrott a vállalkozónk és villámgyorsan kicsontozott vagy tíz csirkecombot egy percen belül de olyan gyorsan hogy körülbelül az ötödiknél jöttem rá, hogy már nem az elsőt csontozza. Na gondoltam ez olyan, mint a villám ezért egy lépést hátra is húzódtam, ne én legyek már az első az új jelentkezők közül. De csodák csodájára az én kezembe adta a csontozó kést.
Hát nekem egy perc alatt nem sikerült tíz combot kicsontoznom, de talán még kettőt sem. Ezért átadatta a kést velem a német főnök, a következő embernek a csontozó művésznek. Barátunk mikor kezébe vette a kést már olyan rosszul állt neki a csontozásnak, hogy a német ránézett a vállakózónkra és ennyit mondott: „Auf Wiedersehen!”
Mindannyian tudtuk, hogy ez mit jelent. Nem jött össze a buli.
Szegény Zoli barátomat sajnáltam csak, mert ő odáig sem jutott el, hogy kezébe foghassa a csontozó kést.
A vállalkozó kérte a németet, hagy maradhassunk már legalább csak az éjszakára, hogy reggel kipihenten indulhassunk vissza Magyarországra.
De a német közölte vele: „Nézd, mi itt hárman irányítjuk a céget. Le szerettem volna cserélni a mostani dolgozói gárdát egy olyan csapatra, amit te hozol ki nekem. Úgy hogy a másik két vezető társam ne tudja meg időben, mert nekem a mostani csapat nem felel meg. De olyan csapatot hoztál nekem, akik még csontozni sem tudnak! Ha most elszállásollak benneteket, akkor a másik két vezető társam megtudná mire készültem, és nem örülne nekem. Veletek, hogy számolnék el, mit mondanék neki, hogy ti kik vagytok? Ne akarjatok nekem úgy rosszat, hogy én nektek jót akartam ezért induljatok el azonnal.”
Így még késő délután útnak indultunk Németországból hazafelé. Félúton megálltunk egy parkolóba, és a vállalkozó kinyitotta az autója hátulját, és azt mondta, na gyerekek, amit hoztunk, ne vigyük haza, együk meg itt.
Persze hogy mindenki hetekre hozott magával ételt, és senki nem gondolta, hogy a németországi munkaviszonyunk nem fog tovább tartani 20 percnél. Akkora terülj-terülj asztalkámat, rendeztünk a parkolóba, hogy azt hitte, aki látta, hogy lakodalmat tartunk.
Hajnalra, Szolnokra értünk, és a vállalkozótól elbúcsúztunk. Szegény csak ennyit mondott nekünk búcsúzásképpen: „De azt mondtátok fiúk, hogy tudtok csontozni.”
Kiderült, hogy ezek szerint nem.
Vonattal délelőtt érkeztünk Debrecenbe kimerülve fáradtan álmosan a rokonaink legnagyobb csodálkozására.
Végül is megpróbáltuk és megvolt az első külföldi munkánk igaz, hogy csak 20 percig.
